Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

Szent XXIII. János pápa, könyörögj érettünk!

 

 

"XXIII. János a Szentlélektől való tanulékonyság pápája, II. János Pál pedig a család pápája volt" - Ferenc pápa homíliája a szentté avatáson.

 

Ennek a vasárnapnak a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei állnak.
Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az Apostoloknak, annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta: hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később, Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö. Iz 53,5).

Szent XXIII. Jánosban és Szent II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Két bátor ember voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával [nyílt, világos beszédével], s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük; erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik; erősebb volt Mária anyai közelsége.

Ebben a két Krisztus sebhelyeit szemlélő emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és az öröm volt ez, amelyet a feltámadott Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti remény és öröm keresztülhaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való, végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek az csömöréig. Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent Pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól, s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.

Ezt a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben, amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot, egyszerűségben és testvériességben.

Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II. Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és napra késszé tegyék [rispristinare e aggiornare] az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint, amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy pontosan a szentek azok, akik előre viszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában XXIII. János egy kifinomult Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság Pápája.

Az Isten Népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a család pápája. Így egy alkalommal ő maga mondta: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a családokról és a családokkal. Ezt azt utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja a Mennyből.

Isten Népének ezt a két új szent Pásztora járjon közben az Egyházért, hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk meg Krisztus sebhelyein, behatoljunk az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.

(Vatikáni Rádió)

 

Képösszeállítás